A tavalyi év nagyon sok atlétikai világrekordot hozott. Csak a futószámoknál kilencet számoltam össze.

Edzőként azonnal elkezdtem azon gondolkozni, miért is van ez a jó sorozat. Az okok véleményem szerint, a felkészülésben, és a periodizációban keresendők, és összefüggésben van a COVID-19-es vírus világméretű elterjedésével.

Egy klasszikus (állóképességi) versenyfelkészülés szakaszait tekintve az alábbi részekre bontható:

ELŐKÉSZÍTÉS/ÁTMENETI – ALAPOZÓ – FORMÁBAHOZÓ – VERSENY

A felkészülés ilyen felosztására azért van szükség, hogy az szervezetet felkészítse az edzésterhelés fogadására, pozitív adaptációt váltson ki, és az egymásra rakodó edzésterhelések egy irányba haladjanak. Az időszakok szervesen illeszkednek egymáshoz, a fejlesztési területek jól elkülönülnek bennük. Az időszakok (makrociklusok) további részekre bonthatók (mezo és mikrociklusokra), tovább segítve az alkalmazkodást, és a terhelés-pihenés arányának helyes megválasztását. Egy jól periodizált edzésmunkával, egy évben két (maximum három) csúcsformát tudunk időzíteni, ahol a versenyteljesítmény maximális lehet. A 1. ábrán látható hogyan is valósul ez meg, a makrociklusok alatti terjedelem és intenzitás változásának alapösszefüggéseivel. Nagyjából márciustól már felhozó versenyek helyet kapnak a felkészülésbe, alárendelt szerepet játszva az első számű főversenyig tartó úton.

Az őszi atlétikai versenyszezonra, hasonló elven készülnek a profi atléták, mit a tavaszira. A tavaszi csúcsforma után, egy átmeneti pihenőidőszak beiktatásával, rövidebb időtartamban ugyan, de újra kezdődik a alapozás – formábahozás párosa. Szokás ezt az időszakot a szakirodalomban újraalapozásnak és újra formábahozásnak is hívni, hiszen hasonló jellegű edzésmunka folyik mint korábbi ciklusokban.

A COVID-19 vírus terjedése miatt azonban tavaly a tavaszi versenyek halasztásra vagy teljes lemondásra kerültek. Nem voltak pályaatlétikai versenyek, nem volt Diamond League versenysorozat, nem volt világesemény és nem voltak utcai futóversenyek, nem kis bosszúságot okozva a profi versenyzőknek. Bevételkiesés, motivációvesztés, felkészülés áttervezése, organizáció és még sorolhatnám a negatív tényezőket. Az elmaradt versenyek miatt, versenyfelkészülések átalakultak. Az edzők szinte kivétel nélkül az alsó ábra szerint visszavettek az intenzitásból, és folytatták az alapozást, bízva a körülmények kedvező alakulásában és immár csak az őszi versenyekre koncentráltak. A tavaszi versenyek okozta tehelések kimaradtak, így azok nem amortizálták le az atlétákat. Elmaradt azok utáni regeneráló rész, ahol kérdés, ki hogyan tud újra edzésmunkába állni. Nem kellett az újraalapozásra sem időt szakítani, minden ment tovább. Azt gondolom, ezzel az elnyújtott alapozással, jóval jobb edzettségi állapotba kerültek, az év végi nagy futásokra, amit az eredmények is igazolnak.

Nem történt hát más, minthogy a forma átmentése helyett, egyetlen csúcsformát időzítettek, hosszabb elnyújtottabb felkészüléssel, amihez a szervezet jobban tudott adaptálódni, és a szükséges időben és helyen maximális teljesítményt tudtak leadni.

Érdemes tehát megfontolni, hány versenyt is tervezünk be, és hogy milyen prioritásokat adunk neki a felkészülésünk során, különösen akkor, ha a célunk saját időeredményünk megjavítása.